Hegyek közé felnyúló völgyben, ott sem a főútra néző, hanem jóval beljebb, a patak partján meghúzódó „élet”, „jószág”, „porta” – ahogy különböző vidékeken az udvart, rajta a házat, csűrt, istállót nevezik. Egy jó ideje már nem lakja senki.
A mi életünk az övékéhez viszonyítva jóval kényelmesebb, de semmivel sem nyugodtabb, hiszen a kényelemnek és a civilizációnak bizony ára van. Azt gondoljuk, hogy mi ezt az árat pénzzel fizetjük, amit becsületes munkával elég nehéz előkeríteni, valójában azonban az idegrendszerünkkel, kompromisszumokkal, megalkuvásokkal, az emberség sokszori feladásával fizetjük.
